1. Évad 9. fejezet

Sziasztok! Itt a következő rész, remélem elnyeri a tetszésetek. Ez az utolsó előtti rész, ugyanis a KÖVETKEZŐ ÉVADZÁRÓ. Tudom hogy rövid egy évad, de ez most így jött ki. Jó olvasást és most kivételesen 3 KOMI után jövök!

Fürdés után felkaptam magamra a még tegnap odakészített ruhám, sminkeltem, majd a hajam egy laza kontyba fogtam. 

Összeállításom:

A fürdőből kilépve Biába botlottam. 

-Hát te? Hol voltál az éjszaka?-érdeklődött csípőre tett kézzel.

-Hát az úgy volt.....-gondolkoztam egy kitalálható sztorin.

-Az igazat.-mondta.

-Na jó. Tegnap belefutottam egy Ádám nevű srácba, aki azt mondta hogy szívesen bemutat a haverjainak. Persze belementem, majd bemutatott 8 irtó helyes pasit, akik mind végzősök és ezt ünneplik. Erre megjelent Benji is, aki pedig elkísérte a haverjait. Persze újból veszekedtünk amikor én fogtam magam és kirohantam az utcára. Zalán, az egyik srác utánam jött, aztán meg lefeküdtünk az ő szobájában. És nem aludni feküdtünk le.-hadartam egy szuszra. Már Bia épp szólásra nyitotta a száját mikor Ádám (!) rontott be a szobába.

-Nagyon szépen kérlek menj utána.-lihegte.

-Tessék?-kérdeztem értetlenül. 

-Benji. Olyan ideges volt hogy belevert egyet a falba aztán leviharzott az utcára. És féltem, mert ilyenkor mindig hülyeséget csinál. Amikor szakítottatok is verekedésbe keveredett, én mentettem ki.-jaaaj, ez miattam van. Nem tudom miért így cselekedtem, de gondolkodás nélkül löktem félre Ádámot az ajtóból és rohantam a lifthez. Ilyenkor is nekünk kell a legmagasabban lennünk. Miután leértem, kirohantam az utcára és épp megláttam Benjit az úttesten. 

 

-Benji, kérlek várj!-kiáltottam ijedten. És ekkor. Ekkor már késő volt. Fel sem tudtam fogni hogy mi történt, csak azt vettem észre hogy a lábam földbe gyökerezik, és megszűnik körülöttem a világ. Nem hallottam és nem érzékeltem a külvilágból semmit. Csak egy valamit néztem. Benjit, amint fekszik a földön, mert elütötte egy kamion. Ijedtemben felsikítottam, és nem törődve  a forgalommal, sem a járókelőkkel, az úttestre rohantam. A kocsik sorba lefékeztek, aztán láttam hogy egy idős hölgy a telefonjáért nyúl és tárcsázza a mentősöket. Letérdeltem mellé, miközben patakokban folytak a könnyeim. Tudtam hogy ez miattam volt. Csak magamat tudtam hibáztatni. Amint ott feküdt, vérrel beborított testtel, eszméletlenül, talán élet-halál között, jöttem rá, hogy bérmennyire is fojtogat az igazság, igen is szeretem még. Igen is érzek még iránta valamit. Talán Zalán csak felejtésre kellett. Fogalmam sincs, de ilyen szituációban nem lehet ép eszűen gondolkozni. Váltakoztak bennem az érzések. A szívem egyik felét elborította a rózsaszín köd, ami a Benji iránt érzett szerelmemből adódott, de ott volt egy másik, indulatos érzés, aminek fekete köde szívem másik felét árnyékolta be. Ez volt a félelem köde, amely egyre csak fojtogatott, egyre csak lehangolt és ami egyre jobban megijesztett. Gondolataimból a mentő szirénázása rángatott ki. Amint ide értek, jöttem rá hogy a baj nagyobb mint gondoltam. Amint a hordágyra tették mozdulatlan testét, amint láttam hogy előveszik a defibrilátort és amint láttam élettelen teste megemelkedik az ágyról majd visszazuhan csak még jobban kiszakadt belőlem a zokogás. Mivel a mentősök látták hogy a sokktól képtelen vagyok megszólalni, csak adtak egy erős nyugtató teát, amit a mentőkocsiban elkortyolgathattam. A kórházhoz érve Benjit egyből a műtőbe tolták, mert hallottam a mentősök beszélgetéséből, hogy egy gyors műtétre van szüksége, mert több bordája eltört. Engem leültettek a műtő előtti váróba, mondván nyugodjak le, az orvosok mindent megtesznek. Pont ezt nem akartam hallani. Ha valaki már azt mondja, hogy a dokik mindent megtesznek, nem jó jel. Esélye van elveszíteni az életét. És ezt mind miattam. Ezekben a pillanatokban jöttem rá, hogy mekkora egy hülye vagyok. Megcsókoltam Bencét, lefeküdtem Zalánnal, és ezeket mind Benji szeme láttára. Miközben ő semmit nem tett, csak végignézte amint megcsalom fűvel-fával. És még én haragszok rá? Nem csodálnám ha ezután szóba se állna velem, hisz még az élete is veszélyben van miattam. Csak ültem ott tétlenül és vártam az orvost. Vártam a hírt, ami lassan az őrületbe kergetett. Másfél óra idegtépő várakozás után megjelent a doki, aki szerencsémre tudott angolul. 

-Sikerült?-kérdeztem a műtétre utalva.

-Igen. Sikeresen végrehajtottuk a műtétet, de a fiatalember így is kómába került. Nagyon gyenge a szervezete. Bemehet hozzá ha szeretne, de ne zavarja.-mondta.

-Köszönöm.-motyogtam és már indultam volna a szoba felé, mikor a doki utánam szólt.

-Ugye tudja hogy a fiúnak nagy szerencséje volt? Ilyen súlyos sebekkel ez az életébe is kerülhetett volna.-megrökönyödve bólintottam, majd bementem a fehér szobába, ahol egyedül ő feküdt. Amint ránéztem bekötözött fejére, karjára, amiből infúzió csövek lógtak ki, és arcára, melyen ott pihent a lélegeztető maszk újra rám tört a sírás. Miattam néz így most ki és miattam került ide. Leültem az ágya melletti székre és megfogtam a kezét. Hirtelenjében nem is tudtam mit mondani, csak némán zokogtam. Pár perc múlva erőt vettem magamon, és a sírástól rekedtes hangon megszólaltam.

-Nem tudom hogy hallasz-e, remélem igen. Lehet hogy most szép szóval elküldenél melegebb tájakra, hisz én okoztam ezt az egészet. Sajnálom, én tényleg nem akartam, csak hirtelen felindulásból tettem. Nem direkt. Remélem egyszer meg tudsz majd bocsájtani, bár nem csodálkoznék rajta ha soha nem állnál velem szóba. Szeretlek.-suttogtam az utolsó szót majd egy puszit nyomtam a homlokára és kisétáltam a kórteremből. Úgy közlekedtem a kórház folyosóján, mint egy zombi. Vagy inkább, mint Se Hall Se Lát Dömötör. Kiérve a kórházból, leintettem egy taxit és a szállodánkhoz vitettem magam. Tudtam hogy a többiek már halálra aggódták magukat, de nem volt erőm telefonon értesíteni őket, pedig éreztem hogy a telefonom minden percben rezeg a zsebemben. Mikor szó szerint beestem a szobánk ajtaján senkit sem találtam. Biztos a fiúknál vannak. De mielőtt én is átmentem volna még bementem a fürdőbe hogy megmossam az arcom. Viszont mikor a tükörbe néztem újra eszembe jutott, hogy Benji miattam van kórházban így újra sírni kezdtem. Aztán eszembe jutott egy ötlet és lázasan kutatni kezdtem a tükör feletti szekrénybe. Mikor megtaláltam amit kerestem, leültem a fürdőkád szélére és csak forgattam a kezemben a pengét. A pengét, amivel enyhíteni akarok a fájdalmaimon. Amivel el akarom terelni a figyelmem Benjiről, a szerelemről és a kórházról is. Tudtam hogy ez nem megoldás, de nem jutott jobb az eszembe. Forgattam ujjaim közt a kis fémtárgyat, amivel ki akartam űzni a fejemből mindent. Nem örökre, csak egy kis időre.Mindent elfelejteni és szabadon szárnyalni a képzelet kék egén. Mikor már hozzáillesztettem az erem vonalához a pengét nyílt az ajtó és hallottam amint a lányok bejönnek. Mirtill jött be elsőként a fürdőbe, de amikor meglátott, hogy sírva ülök egy pengével a kezemben ő is sírni kezdett. Mindhárom lány őrült tempóban rohant be a fürdőbe, de ők sem hittek a szemüknek. Elsőnek Bia reagált aki egyből kiverte a kezemből a pengét ami a földre esett, majd szorosan átölelt. Nem kérdezte, miért sírok, miért akartam ezt tenni, vagy hogy mi van Benjivel, csak ölelt, mert tudta hogy most erre van a legnagyobb szükségem. Mikor a lányok is felocsúdtak a döbbenetből odajöttek és ők is átöleltek. Most már ott ültem a fürdőszoba közepén és átölelt 4 olyan ember, akikre bármikor számíthatok.

 

Pár perc szoros ölelés után elengedtek, majd felhúztak a földről. Majd ijedten kapták tekintetük a véres pólómra, ami gondolom én akkor keletkezett amikor Benji mellett térdepeltem.  

-Ez nem az én vérem.-mentegetőztem gyorsan. 

-Még jobb. Hát akkor?-kérdezte idegesen Blanka. 

-Benjié.-motyogtam halkan, de így is meghallották.

-Mi történt?-kérdezte Dóri. Elmeséltem nekik onnantól kezdve hogy Ádám berohant a szobába, odáig hogy megpusziltam Benji homlokát. Persze a végére megint elsírtam magam, úgyhogy a csajok megint vigasztaltak vagy 10 percen át. Ölelésünket a telefonom hangja szakította félbe. Kibújtam a biztonságot nyújtó karok közül és kihalásztam nadrágom zsebéből a telefont melyen az állt hogy ismeretlen.

-Luca Szepesi, miben segíthetek?-mivel láttam hogy itteni szám hív ezért angolul szóltam bele.

-Szervusz Luca. Benji orvosa vagyok, Dr. Miller.-mondta.

-Jó napot Doktor Úr. Nincs tán valami baj?-kérdeztem ijedten.

-Hát úgyis nevezhetnénk. Nem tudom hogy önök meddig vannak itt, vagy ha nyaralni vannak meg tudják-e a napokat hosszabbítani.

-Öhm...igazából 1 hétig vagyunk. De elintézhetem hogy még maradjunk pár napot. De miért kéri?-kérdeztem meglepetten.

-A műtét után, mikor bent járt a fiatalembernél és eljött onnan, felfedeztük hogy a szíve gyorsabban kezdett verni a betegünknek. Még mindig kómában van de a szíve reagált Önre. Szeretném ha gyakran látogatná, ugyanis attól lehet gyorsabban felépülne.-magyarázta a doki mire nekem hang is alig jött ki a torkomon.

-R..Rendben. Bemegyek majd hozzá. Köszönöm hogy szólt. Viszhall.-majd meg sem várva a válaszát kinyomtam a telefont. Miután a csajoknak is beszámoltam a dokival folytatott furcsa beszélgetésünkről, úgy döntöttünk hogy elmegyünk megebédelni a szálloda éttermébe. Én még átöltöztem, mivel véres ruhába csak nem mehettem, majd csináltam a ruhámhoz megfelelő sminket is mivel az meg totál elkenődött.

Összeállítás:

Miután megebédeltünk megbeszéltük hogy körbenézünk Görögország belvárosában. Béreltünk egy fehér Range Rovert és befurikáztunk a városba.

 Autó:

Gyorsan leparkoltunk és elkezdtük körbejárni a butiksorokat. Egy-egy ruhás boltba eltöltöttünk vagy 1 órát is, így nem nagyon haladtunk. Nagyon sok különböző koktélbárba is benéztünk, de nem részegedtünk le. 

Bia szemszöge:

Épp egy butik soron mentünk végig tele szatyrokkal, mikor Luca hirtelen megállt és kiejtette a kezéből a táskákat. Meglepődve néztem én is arra amerre ő, de mikor észre vettem ki van ott, megragadtam Luca és a többi lány kezét és őrületes tempóba rohanni kezdtünk a szálloda felé. Nem érdekelt sem az autó, sem a szatyrok, sem az utunkba kerülő gyalogosok. Csak rohantam. Ugyanis ott volt Ő, ördögi vigyorral a képén, mely azt jelentette: MEGTALÁLTALAK.