2. Novella

Embereeeeeek. Új novellával jelentkezem, mert boldogan tapasztaltam hogy az előző tetszett. Ez a novella kicsit sem hasonlít a másikra, és szintén nem mintázom senkiről és semmiről. Ez velem nem történt meg, szimplán az agyam szüleménye, semmi sem valós benne. Ihlet rohamom volt, amit egyből leírtam. Remélem tetszik. És szeretném kérni a véleményeteket ehhez is és a részemhez is. Köszönöm. Pusziiii

 Mindannyian sebezhetőek vagyunk. Szükségünk van legalább egyvalakire, akivel megoszthatjuk a legnagyobb gondjainkat is - egy emberre, aki azt mondja: "Szeretlek és elfogadlak téged úgy, ahogy vagy, bármi is történjék."

Van egy titkom, amit soha senkinek nem mondtam még el. Nem voltam rá képes. Tudtam hogy összetörném a szívüket. De nektek elmesélem. Most vagyok 25 éves, Elizabeth Green vagyok, de a barátok csak Elnek szólítanak. Egy egészséges gyermek van a hasamban, akiről tudom, hogy nem fogom már látni. De mielőtt ebbe belemennénk, kezdem előröl. 16 éves voltam, amikor mellrákot diagnosztizáltak nálam. Otthon voltam a barátnőimmel, mikor hirtelen nem kaptam levegőt, szúrt a mellkasom és összeestem. Mikor az orvosok közölték velem  a hírt teljesen lesokkolódtam. Kiderült, hogy maximum 1 hetem van hátra. Kevés. Túl kevés, hogy ezt a lányok vagy a fiúm feldolgozzák. Szüleim már nincsenek, 6 éves koromban meghaltak. A nagyim vigyázott rám, aki már akkor is idős volt. Szörnyű érzés volt mikor meghalt. Kihalt mellőlem az utolsó családtagom is. A szerelmemmel lakok egy házban, Lewissal. 5 éve vagyunk együtt. És rettentően szidom magam miatta hogy még neki sem voltam képes elmondani, hogy már csak heteim vannak hátra. Összeomlana. De meg kellett tennem, hisz már a hajam is csomókban hullik, ami egy idő után elég feltűnő lesz. Az orvosok már nem engedtek haza, hisz már fölösleges lenne. A babám már a 9. hónapban van, tehát bármikor kibújhat. Hope (ugyanis kislányunk lesz) makk egészséges, ami engem rettentő boldoggá tesz. Ma terveztem elmondani Lewisnek hogy egyedül neveli fel a kis Hopet. A szokásos időpontba jött be és leült az ágyam mellé. Még mielőtt elkezdett volna mesélni, én szólaltam meg.

-Lewis. Beszélnünk kell egy olyan dologról, ami nagyon komoly és fájdalmas.-nyelt egyet és kitágult szemekkel nézett-Rákos vagyok. Még 16 éves koromban mellrákot diagnosztizáltak nálam, amikor a rosszullétem volt. Te még akkor nem ismertél. Nem voltam rá képes hamarabb elmondani, tudtam hogy összeomlanál. Hope teljesen egészséges, viszont én napról napra egyre gyengébb vagyok. Ha Hope megszületik, én már nem leszek. Ugyanis dönthettem. Elvetetem a babát, vagy meghalok. A halált választottam. Tudom hogy most azt mondanád hogy én tiszta hülye vagyok és nem gondolkodok ép ésszel, de ez nem így van. Viszont Hopet egyedül kell felnevelned. Nem lehetek majd mellette, amit nem fog érteni. De egyre kérlek. Ha elmeséled neki hogy milyen volt a mamája és visszagondolsz az együtt eltöltött időkre, sohase hibáztasd magad, mert erről te nem tehetsz. Erről senki sem tehet. Valószínűleg a Nagykönyvben is így van megírva. Nem tudom miért nem élhetek tovább, de az legyen Isten titka. Te pedig ha meghalok találj egy gyönyörű lányt akit szeretni fogsz életed végéig, de Hopet sose hagyd magára. Csak egy dolgot tudj, mindig is szeretni foglak.-kicsordult az első könnycseppem. Lewisra néztem. Sírt. A válla rázkódott, a könnyei patakokban folytak. Amin meglepődtem az az volt, hogy nem ugrott fel, kezdett üvölteni vagy rombolni, csak nyugodtan szólalt meg.

-Mennyi időd van hátra?-kérdezte hüppögve.

-Maximum egy hetem.-válaszoltam szomorúan.

-Figyelj. Belül tombolok, de nem a dühtől. A fájdalomtól. A szívem teljesen kettérepedt. Nem tudom mit fogok nélküled csinálni. Hisz ha te nem leszel, nekem már nem élet az élet. De egy dolgot biztosra mondok. Amikor Hope kibújik ott leszek melletted, amikor az utolsó lélegzetedet veszed, ott leszek melletted, Hope mellett mindig ott leszek, és ígérem hogy mindig is szeretni foglak. Igazából azért nem akadok ki, mert tudom hogy ez ellen semmit sem tehetünk. Viszont ha majd Hope megszületik, egész biztos hogy élete végéig gondját viselem és sosem fogom cserben hagyni. Elmondom majd neki hogy a mamája milyen jó ember volt és hogy fentről mindig figyel ránk és lélekben itt van velünk. Szeretlek.-mondta mosollyal az arcán, mégis könnyezve. Én is sírtam, rettenetesen, de nem a félelemtől. Nem is a haláltól. Mert nem féltem tőle, tudtam hogy egyszer be fog következni. Hanem a boldogságtól. Attól hogy a gyermekem biztos kezekben lesz és hogy szerető papája lesz élete végéig. Én pedig majd ezt fentről fogom figyelni, és óvni őket bármi áron. Lewis odajött mellém és megcsókolt olyan szenvedéllyel, mint még soha. Benne volt a szerelem, a bánat, az öröm és a mérhetetlen fájdalom. 

6 nap múlva

A lányokkal is nagy nehezen, de közöltem a hírt. Kiakadtak. Teljesen. Ordítottak, bömböltek, üvöltöttek, de tudták hogy már ezen változtatni már akarva sem lehetne. Épp elbúcsúztam az utolsó barátnőtől is mikor hatalmas szédülés jött rám. Szúrt a  hasam, fájt a mellkasom és valószínűséggel kezdetét vette a szülés is. Azonnal megnyomtam a nővérhívót, aki  két orvossal rontott be. Belém döfték az infúziót és a műtőbe toltak. Lewis is besietett és végig a kezemet fogta. Legszívesebben torkom szakadtából ordítottam volna, de a nyugtató hatása nem engedte. 

-Most nyomjon!-ordított az orvos. Küszködtem, erőlködtem, szerintem Lewis kezét agyonszorítottam, de egy hatalmas fájdalom miatt teljesen legyengültem. Lewis is szorította a kezem, viszont én már csak tartottam és megálltam a küszködéssel. 

-Mi lesz már? Gyerünk.-kiabált az orvos, viszont én teljesen elgyengültem. Császármetszést nem akartak csinálni, mivel már így is elég sok vért vesztettem és akkor már biztos volt hogy abban a pillanatban meghalok. De nem volt más lehetőség. Erőtlenül suttogtam a dokinak hogy kell a b terv, mert nem bírom. Lewis ijedten kapkodta a tekintetét köztem és az orvos közt, mikor az orvos a  szikéért nyúlt abban  a tized másodpercben rájött, és istentelenül ordítani kezdett.

-Ne, kérem, El nem hagyhatsz itt. Könyörgöm maradj velem.-ordított és iderohant volna, de ez két ápoló miatt lehetetlen volt. Kiráncigálták a műtőből, engem deréktől lefelé teljesen lebénítottak. Egy isteni érzés kerített hatalmába, mintha már semmi sem fájna, elmúltak a fájások, nem éreztem semmit, csak azt, hogy a kés végig siklik a hasamban, azon kívül semmit. A szívem már erőtlenül vert és éreztem hogy az utolsókat dobogja. Pár perc után síró baba hangja töltötte be a szobát. Elmosolyodtam.

-Adják ide kérem.-mondtam erőtlenül. A nővér szabadkozott volna, de az orvos csak bólintott. Abban a pillanatban felfogni sem lehet, hogy milyen a saját gyermekedet a kezedben tartani. Sírtam, mint minden anyuka mikor a kezében tarthatja a gyermekét. Jó volt nagyon tudni, hogy az a kis csöppség az enyém és senki nem veheti el tőlem attól függetlenül is hogy meghalok-e. Utoljára láttam a kopasz kis fejét és nagy, telt ajkait amit az apjától örökölt. Majd elvették tőlem, engem meg egy szobába toltak. 

-El szeretne búcsúzni a barátjától?-kérdezte a doki mire én egy aprót bólintottam. Sírva jött be Lewis, de mégis mosolygott. Tudta hogy Hope él és makk egészséges.

-Mikor megismerkedtünk erre még gondolni se mertem.-ült le az ágyamra.

-Én sem. Pedig tudtam. De reméltem hogy tovább bírom még. Sajnálom hogy ilyen későn szóltam, nem lett volna szívem elmondani.-néztem rá szomorúan.

-Nem a te hibád. Mint mondtad, senkié sem. Ez az élet rendje. Ez ellen semmit sem lehet tenni. És mióta ezt az egészet tudom, soha fel nem merült bennem, hogy haragudnék rád, vagy ez a te hibád lenne. Soha. Valóban volt olyan hogy mindenért magamat hibáztattam, de beláttam, hogy te így vagy a boldog. Szeretnéd ha Hope élne, ami sikerült is.-elmosolyodtam.

-Reméltem hogy valami ilyesmit mondasz. Viszont még rajtad áll egy feladat.-böktem a lekapcsoló gombra. 

-Nekem ez nem fog. Pedig több napon át erre készítettem magam lelkileg, de most, éles helyzetben ezt nem tudom megtenni.-sóhajtott és a tenyerébe temette az arcát.

-De megcsinálod. Velem együtt.-mosolyogtam és megfogtam Lewis kezét és az enyémmel együtt a gombra helyeztem.

-Sose feledd el hogy mindig szeretni foglak és fentről vigyázok majd rátok.-mosolyogtam.

-Szeretlek.-mondta már vizes arccal.

-Szeretlek Lewis.-suttogtam mire még egy utolsó lágy csókot lehelt az ajkamra, majd együtt nyomtok be a piros gombot.

Lewis szemszöge:

 A keze mint egy rongybabának, úgy hullott az ágyra. Már nem sírtam, már nem tudtam. 

-Szeretné megnézni a gyermekét?-kérdezte egy nővér mikor kisétáltam a teremből. Bólintottam, jelezvén hogy szeretném látni a kicsi Hopet. Egy terembe vezetett ahol a karomba adta a kis csöppséget. 

-Szia Hope. Én vagyok az, a papa. Ígérem hogy életed végéig melletted leszek.-nyomtam egy puszit a homlokára. És itt kitört belőlem a sírás. Az egész 1 hét fájdalma, öröme, szomorúsága, boldogsága. Végigmértem a saját gyerekem. Mosolyogva figyeltem hogy az arca, a szája teljesen olyan mint az enyém. Kivéve egy valamit. A szemét. Az a fény, az a csillogás ami benne van, az édesanyjától van.