Novella

Most nem résszel jelentkezem, hanem egy kisebb fajta novellával. Unatkozásból írtam. Kihangsúlyozom, a szereplők és a történet az agyam szüleménye, semmi sem valós benne. Nem mintázom senkiről és semmiről. Őszintén szólva szomorú kedvemben voltam, azért ilyen sírós a hangulata.  Szeretném kérni a véleményeiteket hogy hogy tetszik. Jó olvasást hozzá! Puszika :)

Ajánlott zene:

  

˝Igaz, hogy a balszerencse csak balszerencse marad, de ha az embernek akad egy jó barátja, aki szabad elhatározásából segítségére van, az nem kis vigasz e sáros földtekén.˝

Egy lány, akinek véget ért a kapcsolata, a szülei elhagyták és akinek az élet semmit nem ér, kivéve egy valakit. A legjobb barátnőjét. Akivel már 2 éves koruk óta elválaszthatatlanok, akivel jóban-rosszban együtt voltak. Ő egy gazdag lány, aki mégis szegény. Kiskorában mindent amit csak a száján kiejtetett, megkapott. De ő ettől nem volt boldog, sőt, utált így élni. A szeretet ami más családban megvolt, itt nem. A szülei sosem foglalkoztak vele igazán, nem is érdekelték hogy gyerekük van. Egyik nap, mikor még 15 éves volt, üzleti útra mentek a szülei , de nem tértek haza. Nem, nem haltak meg, csak szó nélkül kiköltöztek és otthagyták a lányukat, mit sem törődve a sorsával. És most, 18 évesen sem sikerült még felfognia, hogy miért pont vele történik ez. Sokszor gondolkozott már a halálon, mikor kipróbálja hogy milyen az, de megtenni nem akarta, és ezt csakis a barátnőjének köszönheti. Akivel  szomszédságban lakik, aki ha kellett viharban, betegen, szakadó esőben átment hozzá, de mindent megtett hogy a barátnője feldolgozza a történteket, pedig ő is hasonló helyzetben volt. A szülei egy autóbalesetben haltak meg és most a nagymamájával él. Nekik is voltak apróbb hibáik, mint minden embernek, de ez mind eltörpült a barátságuk mellett. Mindketten éreztek ma egy furcsa érzést, mintha a mai napon más történne mint eddig, de nem csináltak belőle nagy ügyet. Csajos délutánt terveztek, ám akkor még nem is sejtették hogy ma látják utoljára a másikat. Nem tudták eldönteni ki megy kihez, így mivel az agyuk egy rugóra járt, mindketten kiléptek a kis ház ajtaján.  Fel sem tűnt nekik, hogy mindketten egyszerre jöttek ki, csak a lábukat nézték, amint ráhull a hópehely, és elolvad. Egyszerre léptek le  az útra, de mikor már észrevették egymást, késő volt. Az utak csúszósak voltak a napokban leesett sok hótól, és még látni sem nagyon lehetett, mivel most is szakadt. Ez történt egy épp arra járó kamionnal is. Nem vette észre a két lányt akiket elütött. Olyan hirtelen történt, hogy a két lány még arrébb ugrani sem tudott. Ott feküdtek az út közepén, a fehér földön, amit már átszínezett a vér piros színe. Fájt, kimondhatatlanul fájt nekik, de nem törődve a porcikájukba hasító fájdalommal, egymás felé fordították a fejüket és megfogták egymás kezét, biztosítva, hogy sosem fogják egymást elhagyni. A tömeg sikoltozott és kétségbeesve próbált segítséget hívni, míg a két lány elmerült az emlékek közt. Mikor bölcsibe megismerkedtek, együtt babáztak és együtt játszottak. Aztán együtt mentek óvodába, ahol még szorosabb lett a kapcsolatuk. Iskolában pedig már el sem tudták képzelni egymás nélkül a mindennapjaikat. A gimnázium már rizikósabb volt. Nem volt biztos hogy egy helyre mennek. Az egyikőjük ide akart, a másikuk oda. De végül beszéltek egymás fejével és sok hezitálás után egy gimibe mentek. És ha még ez nem lenne elég, egy osztályba is kerültek. Mondhatjuk hogy együtt kezdték az élet nehézségeit és most együtt is fejezik be. 18 év. Ez azért valljuk be, nem semmi. Tudták hogy már vége van az életüknek és ez ellen ha még akarnának se tudnának semmit sem tenni. Míg mások már teljesen sokkban lennének hogy meg fognak halni, ők nem tették. A helyzet ellenére pedig még halványan mosolyogtak is. Nem, nem ment el az eszük, hogy ilyen pillanatban mosolyognak. Csak boldogok voltak, hogy még ha így is, de örökké együtt maradhatnak. Majd még utoljára megemelkedett a mellkasuk, kicsordult egy-egy könnycseppjük, majd lehunyták a szemüket. Pár perc után szirénázás hangja töltötte be az utcát, akik hiába jöttek. Feleslegesen próbálták őket újraéleszteni, feladták a harcot. Az ottani járókelők elérzékenyültek a két lány láttán, még aki nem is ismerte őket. Hisz ott feküdtek a piros havon, kezük összefonva, arcukon halvány mosoly. Mikor a temetés volt rengetegen eljöttek, köztük az egész gimnázium. Szomorú dolog, hisz rengeteg ember vesztett el egyszerre két barátot. A szertartáson megemlítették hogy 18 éve barátok és ezt az sem szakíthatja meg, hogy már nem élnek többé, hisz a túlvilágon is legjobb barátok maradnak. A temetés után már csak egy apró márvány sír volt, két lány hamvát tartalmazva, hóval, virágcsokrokkal és koszorúkkal fedve. A tábláján pedig kanyarított, ezüstös betűkkel: ÖRÖKKÉ BARÁTOK.